Ökumenikus imahét alkalmából már jelentkeztünk kedden egy saját cikkel. Most pedig megkértünk egy katolikus fiatal barátunkat, aki szívesen vállalkozott rá, hogy összefoglalja gondolatait mindenki számára. Fogadjátok szeretettel Tőle:
„ Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok.” Mt(23,37)
Érdemes talán azzal kezdeni, hogy mit jelent a szó eredeti jelentése, talán nem mindenki számára egyértelmű. Az ökumené egy görög eredetű szó és eredeti jelentése ez: lakott. Mármint az egész lakott földkerekség. Átvitt értelemben, akiben Krisztus lelke lakik. Ha hozzávesszük Jézus Krisztus missziós parancsát, miszerint „menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19), akkor a szó jelentésébe bele lehet érteni, hogy az egységet, az egység iránti vágyakozást is jelenti. Kérdés az, hogy mi keresztények valóban vágyunk erre az egységre, vagy csak évente egyszer –kétszer az ökumenikus imahetek alkalmával szóvá tesszük? Hogy tudunk ennek a missziós parancsnak eleget tenni, hogy tudunk másokat Krisztushoz vezetni, ha nem egy felé „evezünk”? Oszd meg és uralkodj. (Mondhatná Lucifer!)
Nagyon régi, politikai, történelmi és hitbeli nézetbeli különbségeket kellene félretenni, hogy ez az egység valóban megvalósuljon. Hasonlók vagyunk Jézus korabeli zsidókhoz, akik szaddocceusok, farizeusok, szikáriusok és még ki tudja, milyen pártokra, felekezetekre szakadtak az egy, igaz Isten nevében. Persze ezeknek nagy része politikai nézet szerint határolódott el a másiktól, de a lényegen nem változtat, hogy az egységet megtörte szétszakadásuk. Gondoljunk csak bele, az apostolok között sem volt teljes az egység, az utolsó vacsorán is azon vitatkoztak, ki különb a másiknál, Szt. Péter és Szt. Pál is nehezen értettek egyet.
Vajon meg akarjuk-e érteni a másikat, vagy csak különbségeinket hangoztatjuk, őseink felekezetéhez ragaszkodunk, a hithez, amibe fizikailag beleszülettünk?
Én úgy gondolom, hogy az egységhez az alázaton keresztül vezet az út. Jézus Krisztus is az utolsó vacsorán, miközben tanítványai azon társalogtak, vajon melyikük különb a társainál, nem szólt semmit, csak fogta az edényt, ruhát kötött derekára és megmosta tanítványai lábát. Ha nincs bennem alázat a másik ember felé, ha nem akarom megismerni a hitét, valójában nem is közeledek felé, csak beszélek arról, mit kéne tennem, de nem teszem. A másik ember elfogadása előtt azonban el kell fogadnom magam, ismernem kell magam a hibáimmal együtt, tudnom kell változtatni hibás viselkedésemen, lényegében tudnom kell, ki vagyok én, hogy meg tudjam ismerni, meg tudjam szeretni azt, aki különbözik tőlem. Ezért fontos, hogy mindenki, aki katolikusnak, evangélikusnak, reformátusnak, baptistának vallja magát, ismerje egyháza tanításait, de az is fontos, hogy őrizze meg nyitottságát a másként hívő, gondolkodó embertársa felé. A mi istenünk ÉLŐ ISTEN nem fér bele kategóriákba, semmiféle emberi okoskodásba nyitottnak kell lennünk felé, hogy találkozhassunk vele.
Katolikus hitoktatóként mindig voltak evangélikus tanítványim, az ő példájukat látva csatlakoztak hozzánk később katolikus ifjak is. Nem voltak nagy hitvitáink, mert tiszteltük egymást, a közös pedig az volt bennünk, hogy mindnyájan együtt szerettünk volna lenni azzal, aki meghalt értünk a kereszten. Hiszem, hogy Krisztus tartott/tart minket egybe, mert az Ő szeretete volt közös bennünk és Ő általa értettük meg, fogadtuk el egymást.
Befejezésül szeretném felhívni az imádságra a figyelmet, ami miatt ezt a hetet is nagyon bölcsen imahétnek hívják. Emberi gyarlóságaink miatt ez az egység talán soha nem fog megvalósulni, hacsak át nem adjuk, nem bízzuk Krisztusra ennek megvalósítását. Imádkozzunk az egységért, és kérjünk erőt és szeretet, hogy el és be tudjuk fogadni a „másikat”, (és tegyünk is érte) hiszen az, akire építjük életünket, mindannyiunk számára ugyanaz, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Barabás Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése