2012. szeptember 13.

Bakonybél, te csodás!

Történelemtanárunk, Emil bácsi szervezésében tízen indultunk el a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumból, hogy eltöltsünk egy hetet a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban. 
Célunk a tanár úr szavait idézve az volt, hogy „átélhessük az 'Ora et labora!' (Imádkozz és dolgozz!) valóságtartalmát, és bepillanthassunk az elköteleződött szerzetesi élet szent titkaiba.”


A bakonybéli bencés szerzetesek monostorában szállást kaphatnak kirándulók, átutazók, hittancsoportok. Szívesen fogadják azokat is, akik – hozzánk hasonlóan – önkéntes munkájukkal szeretnének segíteni az egyre szépülő monostor építésében, fenntartásában.
Érkezésünkkor Ábel atya, a perjel kedvesen fogadott minket, elfoglaltuk szállásunkat az új Szent Günter Vendégházban. Megcsodáltuk a kertet és az arborétumot, kóboroltunk a faluban, majd délben visszamentünk az első imaórára. Evangélikusként még sosem vettem részt ilyenen, furcsának találtam. Ott volt a többi szerzetes is: Izsák atya, akit nemrégen szenteltek pappá, Anzelm testvér, az alperjel és János testvér, a református szerzetes. Zsolozsmát énekeltünk, amit Izsák atya vezetett, és imádkoztunk. Az első alkalommal még voltak problémák: az 1600 oldalas zsolozsmakönyvben nehezen tudtuk követni az énekeket, és a hosszú elcsöndesedésbe egy-két ember gyomra is belekordult.


Egy órakor volt az ebéd, kettőkor az útbaigazítás, amelyen megtudtuk, hogy mi lesz a feladatunk. Rajtunk kívül voltak még ott diákok a Pápai Református Kollégiumból is. A két csoportot három részre bontották. A fiúk a régi vendégház maradványainak elhordásában segédkeztek, az egyik lánycsapat a kertben segített gyógynövényeket szedni és gyomlálni, mi pedig az ötvösműhelybe kerültünk, Anzelm testvérhez. Csendes, kedves, szelíd ember, elmagyarázta a feladatunkat: kartonpapírokat méretre vágni, medálokat gyűrűzni és bőrszíjra fűzni, delfinzárat szerelni rá, végül díszcsomagolásba tenni. Kellett egy kis idő, hogy belejöjjünk a munkába, de sikerült, a végén még saját elhatározásunkból túlóráztunk is. Anzelm testvér megvendégelt bennünket egy csésze mentateával, ami annyira ízlett, hogy hoztam haza két csomag szárított mentát.


Ötkor kezdődött a vesperás, majd a vacsora, amit a helyi boltban szereztünk be, végül este fél kilenckor az utolsó imaóra, a kompletórium. Ennek a végén Ábel atya mindenkit egyesével megáldott szenteltvízzel, majd a szerzetesek aludni mentek. Ezután Emil bácsi tartott nekünk egy rövid áhítatot a pavilonban, beszélgettünk, énekeltünk, a végén még egy gitár is előkerült, jó hangulatban váltunk el.
Mindennap hajnali fél hatkor és fél hétkor is volt egy imádkozás a templomban, de arra nem mindig volt erőnk felkelni… Fél kilenckor munkaruhában indultunk dolgozni, a munka egy rövid tízórai közbeiktatásával háromnegyed tizenkettőig tartott, majd folytatódott a nap az előzőhöz hasonlóan.


Esténként voltak egyéb programok is: kosármeccs, métázás a közeli focipályán, orgonahangverseny, film – az Én nem félek c. filmet láttuk, nagyon tanulságos volt –, közösségi játékok, amelyeket az egyik fiú szervezett, sőt még tábortüzet is raktunk, sütögettünk, ismerkedtünk a pápaiakkal.
Az egyik beszélgetésen Izsák atyát kérdezgettük a szerzetesi életről. Megtudtuk, hogy ahhoz, hogy a bakonybéli bencés szerzetes közösség ne függjön Pannonhalmától, megfelelő gazdasági alapok és minimum 12 szerzetes kellene. Bár sokan jelentkeznek, de nem mind állnak készen arra, hogy egész életen át csakis Istent szolgálják, ezért nem veszik be őket a rendbe. Izsák atya elmondta, hogy bárhová hívják őket, előtte megbeszélik egymás között, csak utána indulnak útnak. Időnként „szabadságot” kapnak, meglátogatják a családjukat. De a szórakozás sem áll távol tőlük! Ő például kéthavonta eljár a helyi táncházba, igaz, csak a körtáncokba áll be. Izsák atya a kosármeccsen is részt vett, sőt ő volt a legjobb játékos! Az egyik imaórán egy citera-szerű, gyönyörű hangú hangszeren kísérte az énekeket, és ahogy a hangok betöltötték a templomot, tényleg közelebb érezhettük magunkat Istenhez! Nagyon szép volt…


Elgondolkoztam: vajon tudnék-e így élni? Bakonybél nyugalma, a közelség Istenhez, még a munka is nagyon tetszett, de azt hiszem, nincsen bennem kellő komolyság és kitartás ehhez az élethez. Nagyon tisztelem a szerzeteseket, hogy örökre elkötelezték magukat, de azt hiszem, máshogy is lehet Istennek tetsző életet élni, a családról való lemondás nélkül is.
Hiányzik Bakonybél, hiányoznak az atyák, főleg Anzelm testvér... Most itt ülök a szobámban, nyakamban a búcsúzáskor ajándékba kapott csodálatos ír kereszttel, mentateát iszogatok, és visszagondolok erre az együtt töltött egy hétre, ami azt hiszem, mindannyiunk életének egy meghatározó élménye és kedves emléke marad.

Czenthe Lili hídépítő

A képeket Gedai Zsuzsanna fényképezte.
forrás: talita.hu

3 megjegyzés:

  1. "... azt hiszem, máshogy is lehet Istennek tetsző életet élni, a családról való lemondás nélkül is."

    Keves Lili! Talán Magad sem hiszed, milyen érett, okos gondolatot vetettél papírra ezzel a következtetéssel. Méltó egy evangéliumi hitű fiatalhoz, és méltó ahhoz az örökséghez, amit reformátor őseink hagytak az utókorra. Remélem, ilyen felismerések kedvéért vitt el Benneteket tanárotok, Emil bácsi egy olyan környezetbe, amely azért mégiscsak idegen a protestantizmus világától, a csak a Szentírást követő, evangéliumi hittől. És nem a manapság oly "trendi" ökumenizmusból, amely a "ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt" tetszetős, ám relativizáló, s ezért tévutas alapállásból próbál összetákolni valamiféle "keresztény egység"-et.

    Mert azt tudnotok kell, hogy Jézus azt mondta, ne nevezzetek senkit Atyátoknak, mert csak egy Atyátok van. És azt is tudnotok kell, hogy a "református szerzetes" mint fogalom oximoron, mert az evangélikusság mindkét ága (lutheri, kálvini) elvetette a szerzetességet. Legfeljebb ma egy, az identitéásával tisztában nem lévő, magát reformátusnak gondoló ember áll szerzetesnek, aki előbb-utóbb majd katolizál (ha ugyan még meg nem tette).

    Azt meg csak remélem, hogy a közös alkalmakon csak Istenhez imádkoztatok, és nem kellett szentekhez, Máriához könyörögnötök, hogy nem oldódtatok fel valami idegen lelkiségben. aZ Idézett gondolatod arra enged következtetni, hogy nem kell félteni Téged, mert erős alapokon állhat a hited, ha ilyen felismerésre jutottál. Ne is engedd, hogy bármi - legyen bár tetszetős érvelés - eltántorítson attól a lelkiségtől, ami az evangélikusok öröksége.

    Íriod, hogy tiszteled a szerzeteseket, és ez így van jól, tiszteld a más hiten lévőket, ez az igaz keresztyéni érzület. De soha, semmiért ne add fel evangélikus őseid hitét. Attól semmivel nem lesz kevesebb Benned a szeretet mások iránt. Sőt! Az az igazi szeretet, ami akkor is megvan a másik iránt, ha semmi másban nem is tudunk egyetérteni vele, mint hogy az Úr Jézus a mi Megváltónk. De nem is kell több, mert ami ezen túl van, az már emberi törekvés, aminek semmi köze az Evangéliumhoz.


    Testvéri szeretettel üdvözöl:

    Kovács Gyula,
    egy református presbiter

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tisztelt Presbiter Úr!

      Normális időkben a hídépítők azért építenek hidat, hogy a híd egyik vagy másik oldalán élők átmehessenek a másik oldalra az ott élőket, esetleg rokonokat megismerni, azokkal együtt lenni, majd békében "haza"térni.
      A (bencés) szerzetesek pl. hogy lehetnek "idegenek" a protestantizmus világától, hisz a reformációig közös elődeink. Nélkülük keresztények/keresztyének talán nem is lennénk Magyarországon.

      Szóval a hídon egymáshoz való átjárást( az ökumenizmust) "tévutas alapállás"-ból "összetákolt" valaminek nevezni szerintem nem öröksége az evangélikus testvéreknek sem.

      Az evangélikusok és a katolikusok egyaránt vallják, hogy "az Úr Jézus a mi Megváltónk". EZ az, ami bennünket összeköt!
      Ami ezen túl van, lehet, emberi törekvés.

      De hisz Ön éppen az ezen túli kérdésekben(szerzetesség, szentek tisztelete) óvja hittestvérét! Akkor intése is lehet, hogy emberi törekvés!?

      Ha a különbözőségeinket, őseink tanítását kölcsönösen tiszteletben tartva ugyanazt valljuk és a hídon egymáshoz átjárunk, keresve ami összeköt, az miért "tévutas alapállás", nevezzék azt ökumenizmusnak vagy bármi másnak?
      Attól még ki-ki hazatérhet ősei örökségéhez.( Arról nem is beszélve, hogy manapság a közös keresztényi/keresztyéni örökségünket kellene közösen őriznünk.)

      Hiszem és remélem, Ön az evangélikus testvéreink lelkiségét kívánja órizni és nem azt, ami elválasztja egymástól a keresztényeket.


      Testvéri szeretettel:

      Egry László
      egy laikus katolikus

      Törlés
    2. Tisztelt Kovács Úr!

      Nagyon remélem, hogy nem csak a betanult "nem úgy, mint a katolikusok" gondolata él Önben.
      És ha már a Bibliára hivatkozik, legalább nézzen utána, hogy mit is ír le, ne maradjon hézag az érvelésében. Eszerint tudnia kellene, hogy valóban egy az Atya, a mennyei - akit csak mi magyarok szólítunk meg ily szép archaizáló megszólítással, és minden más nyelven egyszerűen apának, édesapának szólítják a Mennyeit. Gondolom, Önnek is volt/van édesapja, és Ön is szólította már Őt apának, édesapának - hol ütközik ez a Mennyei Édesapa egységével?
      Szentek, Mária közbenjárását kérni meg miért baj? Tudom, "egy a közbenjárótok, a Krisztus." De Ön nem imádkozott soha gyermekeiért, feleségéért, barátaiért, szüleiért? És akkor Ön nem közbenjáró volt Isten színe előtt? Amit mástól elvitat, azt a maga számára megengedettnek tartja?
      Kérem, mielőtt meg- és elítélne más valláshoz tartozókat, ismerje meg legalább annyira, hogy ne az előítéletek szólaljanak meg Önben!

      Keresztényi szeretettel: Csibi Imre

      Törlés