Vitaindító: Tíz nap múlva világvége?!

Megkezdődött a visszaszámlálás. Az emberek feszülten figyelik a tévében a föld felé száguldó aszteroidát. Van még néhány nap, amikor élni lehet, élni kell. Te hogyan töltenéd az utolsó időt?

Különös mozifilmet láttam nyár végén: Míg a világvége el nem választ. Friss film, a szó fizikai és átvitt értelmében is: 2012-re készült el, és pörgős, igényes, szórakoztató és gondolatébresztő. Ez utóbbi tulajdonsága miatt írok róla néhány sort.

Hatalmas aszteroida száguld a föld felé, az összeütközés elkerülhetetlen. A megsemmisülés percre pontosan kiszámítható: még huszonegy nap. A film főszereplője egy átlagos gondolkodású, zárkózott természetű, hétköznapi férfi. Éppen az autóban ülnek a feleségével, amikor bemondják a rádióban, hogy meghiúsult az utolsó kísérlet is a becsapódás elkerülésére. A feleség azonnal elhagyja őt: egyszerűen kiszáll a kocsiból, és minden magyarázat nélkül elmegy. 

A városban kezdetét veszi a világvégi krízis. A film mindenféle jellemző emberi magatartásformát felvonultat: az öngyilkostól az orgiákba menekülőkig, a magukba roskadtaktól a karneválozókig, a dolgaikat precízen elrendezőktől a pusztító-rombolókig. A napok egyre fogynak. A főszereplő utolsó idejét egy széllelbélelt lánnyal tölti, akit mellé sodor az élet, és akiben végül megértő társra talál.

Azt hiszem, nem rossz így várni a világvégét: a társ mellett, elfogadva a megváltoztathatatlant.

A film nagy erénye, hogy elgondolkoztat: vajon én mit tennék, ha huszonegy – tíz – négy – egy napom maradna? Persze tudom, bekövetkezik ez majd az én életemben is, de az más lesz, természetesebb. A filmben nem csak egy ember, hanem az egész föld életének a befejezéséről van szó. Mit tennék, ha csak tíz nap maradna a világ végéig?

Megkérdeztem néhány barátomat és különböző módon gondolkodó ismerősömet is, akik hajlandóak voltak elképzelni és megosztani velünk:

2001. szeptember 11. óta már nem is döbbenünk meg, ha ilyet hallunk vagy látunk egyenes adásban. Mára már talán pánikba sem esünk. Hiszen lehet, hogy ez csak egy film…, nem is a valóság… 

Tehát tíz nappal a becsapódás előtt leülök egy székbe, és összekulcsolom a kezem. Várom, hogy fohászomra egy jelet kapjak. Istenem segíts, hogy tudjam, mit kell tennem, ha itt a pillanat… 

Egy üzenet a család és a barátok felé telefonon, sms-ben, mail-ben vagy a facebook-on, amíg még működik a kommunikáció a világhálón. Bocsánatkérés a mulasztásokért, a haragomért, a mostanáig elkövetett rosszért. Mint Karácsonykor a jókívánság-telefonok, csak most arról biztosítok mindenkit, hogy szeretem őket, és én sem haragszom már senkire sem. 

Majd a család egybegyűjthető tagjait, magányos barátait elhívom az „igazmondó” kerekasztal köré. 

Bevásárolok tíznapi élelmet (ezt az apukámtól tanultam), majd, ha mindenki egybegyűlt, egy csendes ima után mindenki elmondhatja, hogy mi sajog benne, s mi a legszebb, ami történt vele eddig. Tíz napunk van, hogy kimondjuk az igazságot. 

Így a becsapódás pillanatában tiszta lelkiismerettel fogadjuk majd azt, ami jön… (Éva, 54 éves) 

Én pontosan tudom, mit csinálnék. Egy szót sem hinnék el az egészből, azt mondanám, ez megint valami hülye politikai vagy médiatrükk. Nem lennék hajlandó elhinni, mert evvel a tudattal lehetetlen élni, és amíg van kibúvó – amit a keresztények reménynek neveznek –, az ember megtalálja. A pofára esés pedig úgysem tart majd sokáig. 

Egyébként ez az egész 'tíz nap a világ' egyáltalán nem puszta hipotézis: én például 56 éves vagyok, tehát pontosan tudom, hogy maximum 20 évet élhetek még, mégis nagy meggyőződéssel és kedvvel teszek-veszek, szorongok, tervezek, reménykedem stb.. Pedig 20 év és 10 nap közt alig van különbség, ha belegondol az ember. Tulajdonképpen mindannyiunknak csak tíz napunk van hátra – a különbség csak az, és ez nagyon fontos, hogy a normális halál alkalmával a gyerekeink, barátaink túlélnek minket, ebben az aszteroida-esetben viszont nem. Ez szörnyű lehet, így minden, még a halál is végképp értelmetlenné válik, pedig átlagos esetben sincs sok értelme. (Mihály, 56 éves) 

Először is talán leülnék, elgondolkodnék. Fel kell dolgozni a hírt. Azután keresnék egy papot, akinél életgyónást végeznék. Ez azt jelenti, hogy átgondolnám az életem eseményeit, tetteit, és mérlegre tenném a lelkiismeretem szerint. Utána pedig letenném Isten elé: ezt hoztam, ezzel tudok majd eléd állni. A barátaimat, kedves ismerőseimet felhívnám, és elbúcsúznék tőlük. Nem hiszem, hogy sokat utazgatnék, ez már nem az elmulasztott utazások ideje, de egy-két baráti találkozó talán még beleférne, találkozás a legkedvesebb ismerőseimmel, rokonaimmal. A családom tagjait, a gyerekeimet magam köré gyűjteném – nem lenne nehéz, hisz nincs még saját családjuk. Megbeszélnénk, mi volt rossz, mi volt jó az együtt töltött években. A férjemmel ugyanígy tennénk.

Az biztos, hogy nem végeznék házimunkát! És az is biztos, hogy sok finom sütit ennék, habosakat és csokisakat, mert már nem kellene ügyelnem az elhízásra. Remélem, az utolsó napokra lelkileg már felszabadulnánk, békét találnánk – de ennél is fontosabb, hogy a szeretteimmel együtt legyünk. (Regina, 42 éves) 

Én elbúcsúznék mindenkitől. Ha valami tartozásom lenne, azt törleszteném, a maradék időben pedig eladnám a részvényeimet, a bankokból kivenném a pénzemet, és végigjárnám a város piros lámpás házait és vendéglőit. Mindenből a legjobbat fogyasztanám. (Géza, 41 éves) 

Azt hiszem, az első sokk után ez nagy megkönnyebbülés lenne. Felszabadulnék. Végre nem kell aggódnom a jövő miatt, hogy milyen felnőttek lesznek a gyerekeim, jól nevelem-e őket, megrágja-e a termést a féreg, elszárad-e a kukorica, lesz-e mit ennünk… Szóval határozottan jól érezném magam. Szépen elköszönnék mindenkitől, és nem aggasztana, hogy ki fog gondoskodni majd azokról, akik utánam maradnak. Mert hogy nem marad utánam senki és semmi, még a háziállatok meg az akváriumban a halak se. Jobb, mint betegségben vagy ilyesmiben meghalni, nem? (Anna, 32 éves) 

A tízből kilenc napomat a kapcsolataim „tisztázásával” tölteném, és búcsúzkodnék. Egy fiúnak elmondanám, hogy szeretem. A tizedik nap azonban csak az enyém lenne. Kicsit meseszerűen képzelem el a halálom körülményeit, mert amikor erre gondolok, folyton egy kép jelenik meg előttem: szavannán vagy az őserdőben (nem tudok közülük választani :) ülök törökülésben, körülöttem pedig mindenféle állat, én pedig épp a kezemet nyújtom az egyik felé. Nagyon szeretem az állatokat, és ez egy álomkép. (Diána, 16 éves) 

Ha valóban véget érne a világ...? Szerintem ugyanúgy élnék, mint eddig. Talán csak figyelmesebb lennék a gyerekeimhez, a szomszédokkal többet beszélgetnék. Meglátogatnám Jani bácsit a kórházban, többet imádkoznék. Elmennék Orsihoz, akinél régen voltam, és megkeresném a gyerekeim édesapját is, hogy elmondjam neki, nem haragszom rá, és a bocsánatát kérném. (Zsuzsa, 46 éves) 

Te mit tennél? (Ha van ötleted, hozzászólásba bátran írhatsz!)

Kölnei Lívia
forrás: talita.hu